Merengek csak úgy, 42 éves lettem. A negyvenet nagyon vártam, de ez most valahogy más volt, mint eddig. Nem jött az a boldogító érzés, amit mindig érzek a születésem napján. Éjjel felriadtam, Ur isten 42 éves lettem, hova lett ez a sok év, mindjárt meghalok, vége lesz! Talán ez a felriadásom is rányomta a kedvemet az egésznapra. Azon merengek, vajon a helyemen vagyok? Mit tettem rosszul, mire van még időm, és mit tehetek? Tényleg negyven felett vége az életnek, már öregnek számítunk?
Az az igazság, én nem érzem magam öregnek, semmilyen korúnak gondolom magam, nem tudnám érzésileg megmondani, hány évesnek érzem magam, de nem 42.-nek. Sokat foglalkoztat most ez, mi van még előttem, és milyen emberré váltam.
Én szeretnem azt hinni, hogy idővel jobb lettem, de a múltban tudom, sokat hibáztam és sok mindenkit megbántottam. Azt mondják tanulás része volt ez is, de ettől én még nem gondolok vissza ezekre a dolgokra felemelően, tény, hogy javítottak rajtam. Mert elindultam egy olyan úton, amin addig jártam azt nem akartam tovább folytatni.
Igen, határozottam eldöntöttem én jobb ember leszek, mint voltam akár 10 évvel ezelőtt is. Azt hiszem egyrészt mindenki jónak születik, másrészt a család, környezet nagybefolyással van arra milyen személyiségünk is lesz. Van, aki ráébred, hogy milyen hibái vannak, van, aki sohasem. Én megláttam magamat egyszer kívülről, milyen gyalázatos tudok lenni, és ezzel nem csak másoknak, de éppen úgy magamnak is fájdalmat okozok.
Nem próbáltam a hibáimat kijavítani, hanem azt próbálom mai napig is csinálni, hogy tudatosan nem követem el újra, nagyon sokat dolgozom belsőleg magamon, hogy a hozott és szerzett személyiségemet elfogadjam, megéljem és tudomásul vegyem. Bizony bennem éppen annyi a jó, mint a rossz. Nem elfojtani akarom egyiket sem, csak a jót szeretném magamban erősíteni, és ha lehet, jól szeretném érezni magamat. Nem volt nehéz rájönnöm, hogy bizony jót cselekedni és jól érezni magamat, nagyon sok energiát igényel.
Viszont arra nagyon jól emlékszem, hogy akármilyen is volt a gyerekorom, én akkor olyan egyszerűen tiszta lélek voltam, és úgy elromlott minden, úgy vágyom arra az énemre, aki gyerekként voltam. Sajnálom, hogy nem tudtam vigyázni rá.
Szóval, ilyeneken merengek most, a jóságon, szeretetten, hogy hátralévő életemben arra szeretnék törekedni, ne bántsak másokat és ne bántsam saját magamat sem. Nekem ez nem könnyű, nem jön spontán, és van, hogy napok után jövök rá, hogy megint mit is csináltam. De nem csak fizikailag lehet rosszul cselekedni, a sok gondolat, ítélkezés is bántó a léleknek. Márpedig én gyorsan tudok mérges lenni, ítélkezni, rosszul cselekedni.
Azon is elmerengek, honnan jönnek ezek az érzések, mi táplálja őket? Miért ilyen gyors a harag bennem, és a szeretett pedig olyan lassan alakul ki valaki iránt. Nem beszelve a bizalomról. Igaz, hogy sokat csalódtam, sokat bántottak és csaptak be, igen kevés emberre számíthattam az életemben. Ezért én már félek az új ismeretségektől.
Nem jó ez így. Azt hittem ennyi időskoromra majd, megtalálom a békét, részben igaz is, nagyobb rézben, de emberi kapcsolataimban, egyre zártabb vagyok. Bezárkózom, védem magam.
Látható, még 42 évesen is van min dolgoznom, magamban, ha nem is kaphatom vissza azt amilyenek megszülettem, de szeretnék, közelíteni ahhoz a tiszta lélekhez, aki egykor voltam.
