Tudom senki nem erre számított még szilveszterkor. Mi sem, televoltunk reménnyel, ötlettel, célal és feladattal, munkával…. Mára mi lett mind ebből, álom, eltűnt, összedőlt minden szinte egy szempillantás alatt.
Van az amikor azt mondjuk, rosszkor voltunk rossz helyen. Nem tudom, de így érzem. Sosem nevezném magam felelőtlennek, mindig tervezek, készülök, még a főzést is megtervezem, hát akkor hogyne tervezném meg az életemet, kész tervrajzíró vagyok. Sajnos, néha korlátoz, de ha nem tehetek így, akkor én attól ideges leszek, szétcsúszok. Ahogy szoktam mondani, én a semmit is megtervezem.
Tudom ezzel mindenkit az őrületbe kergetek, sorolhatnám mi mindent tervezek meg, de minek, mert mindent, szabályok szerint élek, igen ez lehet kényszeres, de amig másoknak ezzel nem ártok és én így vagyok boldog és kiegyensúlyozz, akkor számomra ez így jó.
Mindezt csak azért mesélem el, hogy lássátok, nem csak gondolok egyet és már csinálom is, bármi is legyen is az. Így tettünk a költözéssel is, 5 évig készültünk arra, hogy elköltözünk, hogy ha elköltözünk új munkánk lesz, terveztünk, tanultunk, spóroltunk.
Végre eljött a nap a költözésnapja, és akkor nem is sejtettük, hogy ezzel indul el életünk elkövetkező legnehezebb időszaka.
Maga a költözés jó volt, az út borzalmas volt, majd szembesültünk azzal, hogy a ház irdatlan ramaty állapotban van, ott és akkor, rögtön dönteni kellett, mi legyen tovább, mert abban az állapotban lakhatatlan volt. Persze gondoltuk majd kikell festeni, de nem, hogy teljes felújítás kell. Döntöttünk, maradtunk és mi magunk, kívül-belül, mindent felújítottunk. Így vissza gondolva rá, ez nagyon jó döntés volt, imádtam a felújítás minden percét, és olyan szép és jó helyen élünk, hogy most már sajnálnám, ha nem itt lennénk.
Mire végeztünk, kaptunk egy nagyon rossz hírt, ha költözés elött tudjuk meg, minden teljesen másképp lett volna. Apósom beteg lett, végső stádiumú daganata van. Mind ez váratlanul jött és karácsony elött. Utolsó karácsonya lesz, belegondolni is rémisztő volt. Házasági évfordulónk napján ültünk a repülőn és mentünk hozzá, hogy együtt legyünk, nem ünnepelni, csak még egy utolsó karácsonyt együtt legyünk vele.
Az élet kegyetlen játéka, hogy aznap tudtam meg, hogy beteg amikor a moziban George Michael Utolsó karácsony filmjét néztük meg. Bárcsak elmondhatnám úgy a dolgokat, ahogyan igazán átéltem, nem tudom, mert szó nem tudja leírni. Apósom nekem apám helyett apám lett. Imádtam őt, ő volt, aki megmutatta, hogy egy lányt hogyan lehet szeretni, milyen egy apa-lánya kapcsolat, először láttam igazi boldog családot, mert mind ez nekem nem adatott meg. Házasságomon keresztül kaptam egy szerető, befogadó és elfogadó, támogató családot.
Nehéz volt a tavalyi karácsonyunk, de együtt voltunk. Mindenkit lesújtott a hír, mindenkit megviselt, így őszintén azt tudom mondani, szétestünk, az egész család. Minden volt bennünk, öröm, harag, megbántás sorolhatnám. Ezen szerintem mindenki keresztül megy.
Egyhónap múlva mikor haza jöttünk én a repülőn sírtam nagyon, addig nem, bár a búcsúzásnál is sírtam, de ott a repülőn csak kijött belőlem. Oh, ha tudtam volna, hogy mi jön, mi elött állunk.
És tudom ezzel nem kezdünk mondatot, de még is és… jött a vírus, ő aztán hozta magával mind azt amire ember nem tudott felkészülni, még én sem. Abban a percben bezárt minden, bezárt a munkánk, tönkre ment az álmunk, a tervünk, mind az nem lehetett amiért ide jöttünk. Úgy veszítettünk el mindent ahogyan a mesében megvan írva. Mindent. Nem sorolom, mert nincs az életünk területén semmi, amit ne veszítettünk volna el. Újország, új és régi munka, pénz, élet minden a múlté. Az elmúlt öt év arra volt elég, hogy a ránk zúdult terheket kifizessük, de minden mást nem bírtunk tovább vinni.
Van az a pont amikor mindent elveszítesz vele együtt a hitedet is, és jön egy nap mikor azt mondod ez megtörtént, mi lehet ennél még rosszabb?? Semmi.. de nekünk igen volt, mert apósom beteg volt, és egyre betegebb lett, olyan beteg, amit én még soha nem láttam. El sem tudom képzelni, hogyan is tudta minden egyesnap végig csinálni. Teljesen szét esett az életünk, imádkoztam minden egyesnap, többször is, és mintha senki megsem hallotta volna, megharagudtam Istenre is, annyit kértem csak hagy aludjon el, szépen, csendben, nem szenvedve, és nem, és miért nem? Miért kellett így lennie?
Mi itt, ők ott, megsem látogathattuk, úgy ment el, hogy a fiától nem tudott elbúcsúzni, mindent elvehet a vírus, az élet, de ezt soha- soha nem tudja visszaadni, ezt nem lehet. Munka lesz, pénz lehet újra, de tőle soha nem lehet elbúcsúzni. A temetés is online volt, örülünk, hogy ez is így lehetett, de nem lehet leírni, milyen is ez a valóságban.
Elkészültem szépen, magyaros féltett terítőmet oltárnak készítettem el, feketébe öltöztünk, és az oltárra egy laptop került. Magányos pillanat volt, de tudjátok maga a búcsúszertartás, még így is szép volt, lehet furcsa ezt mondani, de akik ott lehettek Calgaryben szigorúan szűk család, összesen 5 ember, és mi a többiek online, egy nagyon szép szeretettel teli, meghitt búcsút vettünk tőle, ahol ő is ott volt. Modern világ igaz?
Nagyon nehéz időszakot élünk át, nem vagyunk túl rajta, de kezdünk kifelé nézni már a gödörből.
Ezért vagyok csendben, kicsit sok rossz történt ebben a rövid időszakban. Úgy elfáradtam ebben az évben.
De itt vagyok, kezd újra sütni a nap, kaptam egy újmunkát a héten kezdek. Belevágok munka mellett az én szeretett munkámba is, megfogom nyitni a saját kicsike üzletemet, még ha ez a legrosszabb időszak is rá, mert miért ne, mert szükségem van rá, hogy ne adjam fel az álmaimat. Küzdeni fogok, még ha az elmúlt hónapokban hagytam is, hogy összetörjön az élet, de itt vagyok üzenem neki.
Olyan sok mindent tudnék még mesélni, de röviden, ami elég hosszúlett, ezek történtek velünk. Visszatérek hozzátok, csak kicsit még csendesebben. Még gyászolok.
